Jól megjártam Bahreinnel

A kuvaiti állami ünnep miatt kedd-szerda-csütörtök szabadnap volt, igy szabadság nélkül öt nap szabadidőm volt. A feleségem Angliába ment egy konferenciára és nem volt semmi más dolgom, a szaúdi turista vízum szeptember óta online elérhető, és a GCC államok közül egyedül Szaúd-Arábiában nem jártam még, úgyhogy azt találtam ki, hogy autóval elmegyek Bahreinbe meglátogatni az ott élő barátaimat.

Még nem jártam Szaúd-Arábiában, és elég kevés infót találtam az ottani vezetésről, határátkelésekről, úgyhogy megpróbáltam mindenfele papírt beszerezni, hogy biztosítsam magam.

Van ugye a szaúdi vízum, amit online pár perc alatt be lehet szerezni.

A bahreini vízumban nagyon reménykedtem, mert reptéren már legalább tízszer vettem vízumot érkezéskor, de a közúti határátkelőtől kicsit tartottam.

Vettem biztosítást az autómra Bahreinbe, szaúdit nem találtam, azt a határon terveztem megvenni.

Megszereztem az autóm nemzetközi papírjait az autóklubtól.

Szereztem munkáltatói igazolást.

És izgultam.

25-én reggel fél hétkor elindultam. A Kuvait-Szaúd-Arábia határátkelőnél álltam meg először, de ott egyből 2-3 órára. Totális káosz, mindenféle rendszer nélkül tolakodnak az autók, a nőknek külön épületben kell az útlevélellenőrzésen átmenniük, attól függetlenül, hogy takarják-e az arcukat. Ezért állandóan szemben is álltak autók a dugóban, aztán megpróbáltak a sor elejere visszamenni, borzalmas fejetlenség. Amikor sorra kerültem, a határőrnek fogalma sem volt, hogy mit csináljon velem. Angolul nem beszélt, úgyhogy csak rámutatott egy épületre, hogy „officer”, és odaküldött. Ott egy ablakon beadtam a papírokat, és visszaküldtek. Mire visszaértem, ott már vagy öt mérges arab és indiai üvöltözött a határőrnek, akinek fogalma sem volt, hogy mit csináljon velük, engem meg konkrétan figyelmen kívül hagyott, akármit integettem, beszéltem neki. Ez ment olyan fel órát. Egy másik határőrt megkértem, hogy segítsen, ő sem beszélt angolul, ő megint visszaküldött a másik épülethez, ott megint visszaküldtek az első határőrhöz. Eddigre elértem a feleségemet telefonon és megkértem, hogy próbáljon meg segíteni, hátha arabul menni fog. Csoda! Az ürge mosolygott, beültünk az autómba, forgalommal szemben visszamentünk egy, a határátkelő előtti magányos épületbe, ahol soron kívül ujjlenyomatokat vettek és lefényképeztek. A határőrrel utána megint autóba ültünk, vissza az officerhez, megkerülve a dudáló hőbörgő tömeget, az officer adott egy papírt, azzal továbbmehettem. Utána meg vám, vám papír, vámvizsgálat, vámpapír lepecsételése és szaúdi biztosítás beszerzése után beértem Szaúd-Arábiába! Életemben először, egyedül. Juhú!

Az út Bahreinig Szaúd-Arábián keresztül, egy darab autópálya, ami a határtól határig kb. 400km. Ez fél óra után elég unalmassá vált, bár volt pár útszéli teve, fejre állt, elhagyott kiégett autóroncs meg lavórméretű kátyú ami egy kis izgalmat hozott az utazásba.

A szaúdi sofőrökről hallottam már rémhíreket, láttam is néhányat Kuvaitban és Bahreinben. Viszont otthon, az autópályán meglepően kulturált volt a közlekedés. Persze volt egy-ket durva gyorshajtás, meg autók között cikázó őrült, de meglepően kevés az elképzeléseimhez képest.

A négyszáz kilométert egy pisiszünettel levezettem, a nyílegyenes autópálya nem kivant hatalmas koncentrációt. Belőttem a tempomatot 119km/órára, és nézegettem a tevéket, kerülgettem az úthibákat meg a teherautókat és kitértem a gyorshajtók elől.

Szaúd-Arábiát és Bahreint egy kb. 25km hosszú híd, illetve hídrendszer, a King Fahd Causeway köti össze. Nagyjából félúton egy mesterségesen megnövesztett, találóan Middle Island-nek hívott szigeten van az összes határátkelő. A szaúdi kiléptetés nagyon gyors és egyszerű volt, sőt, meglepetésemre az összes határőr nő volt, és mind szépen beszélt angolul, és mind kedves volt. A bahreini belepés is egész simán ment, bar a határőr azért nézegette vagy tíz percig az útlevelemet. A végén azért adott vízumot, viszont nem tudott visszaadni, úgyhogy a határátkelőnél otthagytam az autót, beszaladtam az irodába pénzt felváltani. Ezen kívül teljesen egyszerű és egyértelmű volt a bejutás.  Bár utólag azért eszembe jutott, hogy az ürge simán le akart húzni öt dinárra.

Aznap kezdett el beindulni a koronavírusos fertőzések bejelentése a környéken, úgyhogy már érkezéskor elkezdtem kicsit tartani attól, hogy mi minden történik négy nap alatt amig ott leszek. Vissza tudok-e jutni Kuvaitba, és ha igen, akkor hogyan. De azért próbáltam kerülni a stresszt, látszott, hogy az országok is kapkodnak, óráról órára futnak be a hírek, úgyhogy gondoltam majd akkor izgulok amikor már közel a visszaút.

Bahrein tök jó volt, ettünk, ittunk, ismerősöket látogattunk, egy barátom örökbefogadott egy kiskutyát,  szóval nem unatkoztam.

A Bahreinben elő barátaim akiknél megszálltam, hónapokkal korábban foglaltak jegyeket és programokat egy két hetes thaiföldi útra, amire egy nappal a távozásom után indultak volna, úgyhogy nem csak én izgultam a hétvégi utazás miatt.

Ahogy közeledett a szombati utam, azért egyre jobban követtem a híreket, és egyre jobban izgultam, hogy vajon vissza tudok-e majd jutni Kuvaitba.

Egyre aggasztóbb hírek jöttek arról, hogy Szaúd-Arábia felfüggesztette a turista vízumokat, hogy lezárták a hidat, hogy Kuvait nem enged be senkit, csak a saját állampolgárait. Persze terjedtek a pletykák is, úgyhogy oda kellett figyelni, hogy mit vesz komolyan az ember.

Pénteken felhívtam a szaúdi turizmusért felelős minisztériumot, ahol egy ügyintéző megnyugtatott, hogy a magyar útlevelemmel és turista vízumommal nem lesz gond a belepés. Azért a biztonság kedvéért néztem repülő jegyeket is, egyeztettem a barátaimmal, hogy maradhat az autóm és akar én is pár napot ha valami mégsem jönne össze, és kiterveltem, hogy honnan szerzek autót a munkábajáráshoz ha mégsem engednének be Szaúd-Arábiába. Vagy ha nem engednek vissza Kuvaitba. Vagy mi lesz, ha karanténba küldenek mikor visszaérek. Elég gyorsan változtak a szabályok, úgyhogy inkább felkészültem mindenféle lehetőségre.

Szombat reggel elindultam Bahreinből. A hídpénz megfizetésekor a kezembe nyomtak egy papírt amin nyilatkoznom kellett, hogy jártam-e a felsorolt országokban az elmúlt 14 napban. Ezt a papírt aztán a szaúdi határnál megnézte egy határőr, és ennyi volt az egész. Indulás után egy órával már bőven Szaúd-Arábiában vezettem. Ez volt az eddigi leggyorsabb határátkelésem.

A szaúdi utat megint csak egy pisiszunettel végigvezettem, bár most sokkal gyorsabbnak tűnt az út. Kevesebben voltak az úton és pár óra után már a kuvaiti határnál álltam a dugóban. A szaúdi kilepés simán ment, a kuvaiti belepésnél a határőr letolt, hogy miért nem viselek maszkot, de mondjuk egyedül egy autóban nem tudom minek hordanék maszkot.

Semmi más nyoma nem volt a koronavírusnak, és egy-két óra sorbanállás és dudálás meg tolakodás után mar bent is voltam Kuvaitban, egy órával később pedig már haza is értem.

Par dolog nyilvánvalóvá vált az út után:

A GCC államok közül Kuvaitban a legrosszabbak az utak.

A GCC államok közül messze Kuvaitban a legrosszabb a közlekedési morál. Iszonyú veszélyesen, minden szabályt figyelmen kívül hagyva cikáznak az autók között, indexelni csak véletlenül szoktak, és akkor is gyakran úgy felejtik, állandóan gyorshajtanak. Borzalmas. Életveszélyes és rettenetesen frusztráló volt visszaérni. Rosszabb, mint hétvégén Bahreinben amikor tömve vannak az utak részeg szaúdi sofőrökkel.

A határátkelők közül a kuvaiti a legkaotikusabb. A Kuvaitból Szaúd-Arábiába beleptetésnél is volt fennakadás, de ott arab telefonos segítséggel azonnal megoldottak mindent.

Amennyit láttam Szaúd-Arábiából, nem tűnt rosszabbnak Kuvaitnál, sőt, az utak jobbak voltak.

A visszatérésem utáni napon már GCC állampolgárokat sem engedtek Mekkába, a szaúdi belepés is egyre nehezebb, úgyhogy még pont időben értem vissza.

Ajtótól ajtóig 488.1km volt egy irányba az út, odafelé 5.8l visszafelé 4.8l volt a fogyasztásom. Az odaút kilenc, a visszaút szinte percre pontosan hat óra volt. A három óra, és egy liter különbséget a Kuvait-Szaudi határon hoztam össze.

A költségeimet összeszámolva olyan száztíz dinár körül lehetett az út, ebből majdnem negyven volt az autóm nemzetközi papírja amire egyáltalán semmi szükségem nem volt. A szaúdi vízum szintén kb. negyven dinár volt és az egy évig érvényes (ha a koronavírus miatt még utazhatunk az elkövetkező egy évben, akkor legközelebb már erre sem kell költenem). A többi benzin, hídpénz, kaja az útra, biztosítások. Egy retúr repülőjegy, nem csúcsidőben negyven dinár körül kezdődik, a nemzeti ünnep körül száz dinár volt.

Ha a határátkelés gyorsabb és kényelmesebb lett volna, akkor mindkét irányban gyorsabb lett volna az út mint repülővel, reptérrel, taxikkal, csomagokkal vegigbumlizni. Igy csak a visszaút volt sokkal kényelmesebb és közel ugyanannyi idő.

Ha nem egyedül mentem volna, akkor már az első út is olcsóbb lett volna, mint repülővel menni.

Most a koronavírus-járvány idején még nem igazán tervezek semmilyen utazást, de amint a újra járható lesz az út, megpróbálom a feleségemet rávenni, hogy menjünk és kalandozzunk együtt.

A hosszú autópályázás viszon olyan unalmas volt, hogy elkezdtem beszélni a telefonomba. Ebből vágtam össze ezt a videót.